|
Témaindító hozzászólás
|
2013.12.11. 18:38 - |
A Hold-síkságot lehetne nevezni a jó és rossz területek között húzódó egyik határnak, ugyanis az Élet fáját választja el a Pusztítás völgyétől. Emiatt a háború nagy része is itt folyt. Sokan meghaltak mindkét oldalról a csaták során, de mindkét fél eltökélt volt, ezért nem rettentek meg még annak láttán sem, ahogyan a barátaik, ismerőseik, szeretteik esnek el. Hittek benne, hogy egy jobb ügyért halnak meg, így nem félték a halált.
A folyamatos harcok következtében elpusztult a Hold-síkság egykori szépsége. Mindig is kicsit kopár volt, de barátságos virágok és zöld fű nött itt, és még kisebb facsoportok is voltak, de ma már csak egy fa áll, ami valamilyen isteni csoda miatt maradhatott csak életben, miközben minden más elpusztult.
Földön itt-ott látható nagy sötét foltok, amik a halottak elégetése után maradt meg. Voltak, akik elégették a halottaikat, de voltak, akik tömegsírba, esetleg normálisba temette őket. Egy napon szültettek hősök és szégenyfoltok is. Az itt zajlott csaták mindenki emlékezetébe örökre bevésődtek, s még ha a lakosság már lassan el is kezdi elfelejteni a csatákat, ez a síkság örökre a háború egy jele lesz, amire ha ránéz az ember, eszébe jut minden.
Most, hogy a háború szünetel, jöttek csak rá a jók, hogy ők maguk is mekkora pusztítást végeztek. Arra gondoltak, hogy ha megadták volna magukat, akkor Eastcoast megtarthatta volna a szépségét. De persze tudták, hogy ha nem harcolnának a rossz ellen, akkor elpusztulna minden, ami jó. De még így is, amikor megpillantják a síkságot, sokan elkezdenek sírni, sokan csak szomorúak lesznek. Kézzel fogható az a sok szörnyűség, ami itt történt.
A síkság valószínűleg soha nem fog újra a régi lenni, örökre a háború nyomait fogja magán cipelni. |
[17-1]
 - Ahogy gondolod - vontam meg a vállam, de inkább nem firtattam tovább a témát, mert láttam, hogy Chet kezd eléggé ideges lenni, annyira pedig nem akartam ezzel feldühíteni. És annak ellenére, hogy nem sikerült meggyőznöm a fiút a saját igazamról, mégis elégedett voltam magammal.
Lassan beértünk Morlea városába, ezért én még lejjeb húztam a csuklyámat, hogy véletlenül se látszódjon ki semmim. Nem szerettem volna, ha bárki is felismeri, hogy elf vagyok, már csak ha azt nézzük, hogy itt nem igazán szívlelik a fajtánkat...
Én nem igazán ismertem ki magam itt, tekintve, hogy még soha nem jártam még erre, és látszólag Chet se igazán tudta, hogy mit keres, amit persze nem akartam szóvá tenni, mert teljesen biztos voltam abban, hogy leszedné miatta a fejem. Jobb akkor már csendben maradni, mégha nem is olyan egyszerű így tenni.
Amikor Chet egy futó pillantást vetett rám, kérdőn néztem vissza rá, nem igazán értettem, hogy mit akart. Azonban mivel én is a fiút figyeltem, és azon töprengtem, vajon miért nézett rám, ezért nem vettem észre, hogy valaki jön velem szemben, aminek következtében tökéletesen összeütköztünk.
Az idegen egy testes férfi volt, így engem ledöntött a talpamról, és fenékre estem. Emellett azonban még a csuklya is lehullott a fejemről, ami alól elővillant szőke hajam és hegyes füleim. Az idegen szája tátva maradt ezt látva, én meg nem tudtam, mit kellene most cselekednem.
/folyt.köv. Utca/ |
 Ahogy hallgatta Elwyn véleményét, egyre dühösebben szorította össze az állkapcsát. Ez mind szép és jó volt -valakinek, aki ilyen életet akar.
-Igazán köszönöm az idealista bájolgásodat, felettébb érdekes volt hallgatni, de azt hiszem, ha az életvitelem eddig megfelelt, ezután is meg fog- jegyezte meg ridegen, tekintetét határozottan előrefelé szegezve. Bármit is mond a lány, társakkal együtt sokkal nehezebb lenne a dolga.
Ahogy haladtak, a város egyre jobban kivehető volt, már a házakat is élesen lehetett látni és az utcákat is, amik közöttük futottak. Ilyen közelről pár lakost is látni lehetett. Egyesek a dolgukra siettek, mások azt sem tudták, mit kezdjenek magukkal, csak lézengtek össze-vissza. Megerőltette kissé az agyát, hogy felidézze, hol lakott a férfi, mielőtt még beértek volna a házak közé -így sokkal jobban átlátta az egészet.
Már nem érezte azt a dühöt, amit pár perccel korábban, így érzelemmentesen vetett egy pillantást a lányra, hogy megjegyezze, hogy néz ki köpenyben. Nem akart valami koldust összeszedni maga mellé Elwyn helyett -az még a jelenlegi helyzetnél is kellemetlenebb lett volna. |
Elgondolkodva hallgattam Chet véleményét, mivel én még soha nem gondolkoztam el azon, hogy az olyasfajták, mint ő volt, hogyan vélekednek az ilyesfajta dolgokról. Elgondolkodtató volt, s habár láttam, hogy ő befejezettnek tekintette a témát, én azért még el akartam mondani erről a véleményem, amúgy sem voltam ahhoz hozzá szokva, hogy másé legyen az utolsó szó. Ezt csak a bátyámnak engedtem meg.
- Igen, igazad lehet ebben. Vannak olyanok, akik így látják ezeket az alapvető dolgokat, amik az életben előfordulnak. Ebben igazad van, nem vitás. Azonban én az ilyen alakokat gyávának mondanám. Te is gyáva vagy. Azért nincsenek barátaid, mert félsz attól, hogy hátbaszúrnának, igaz? Valóban nagy csalódással jár az ilyen, de ezeket is fel lehet dolgozni. Az olyanok, mint te, képtelenek erre, ezért inkább elzárkóznak a külvilágtól. Azonban habár akadnak olyanok, akik képesek elárulni a saját barátjukat, bajtársukat, de nem mindenki ilyen. És attól függetlenül, hogy barát vagy sem, hogy ismered-e vagy sem, akkor is lesznek olyanok, akik megteszik ezeket. Azonban mi ezekből tanulunk, és az ilyen csalódások miatt leszünk erősebbek. Megfelelni elsősorban magadnak kell, nem pedig másoknak, de az ilyenek által is erősebbé válunk minden alkalommal. Téged azonban még mindezen felül önteltnek is mondanálak, ha úgy gondolod, elég erős vagy már. Ha pedig barátod van, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy rá is utalod magát, egyszerűen kisegítitiek egymást. Ezért vagytok barátok - vontam vállat.
Közben láttam, hogy hamarosan elérkezünk a városba, így elővettem a hátizsákomból a köpenyem, és azt magamra terítettem, csuklyáját pedig mélyen az arcomba húztam. |
Zavarta, hogy nem látott semmi különöset, de így is viszonylag elégedetten hallgatta, mit felel Elwyn. Azt követve, mit mond a lány, lassan jeges üresség vette át a zavara, vagy ingerültsége helyét. Azért van egyedül, mert ezt választotta. Nem mindenki szereti, ha két seregnyi ember ugrál körülötte -ő legalábbis szeretett így nézni a dologra.
-Akkor most elmondom, én hogy látom a helyzetet- vonta rideg mosolyra az ajkait. -Nincs, aki hátbaszúrjon, vagy eláruljon. Nincs, akinek meg kellene felelnem. Nincs olyan, akinek a hibájából megölethetem magam. Nem kell másokhoz igazodnom és osztozni a problémáikban- közölte egyre ingerültebben pillantva Elwynre. -Mindezeket nem mondhatja el magáról valaki, aki a "barátaira" utalja magát- tette hozzá már-már undorodva mondva ki a szót. Ezzel lezártnak is tekintette a témát és tett róla, hogy arckifejezése segítségével ezt Elwynnel is éreztesse.
Inkább előrepillantott. Már látta a várost, ami némileg megkönnyebbüléssel töltötte el. Beérnek és elmegy ahhoz a férfihez. Minden úgy fog működni, mint bármikor máskor, ő pedig elfelejti ezt a beszélgetést. |
Chet szavaira még a vér is meghűlt bennem, habár ennem külső látszata nem volt. Soha nem szoktam kimutatni más érzést a boldogságon kívül, és ez most sem volt másképp, hiába bántott meg ezekkel a szavakkal Chet nagyon.
- Nos, meglehet - vontam vállat arra utalva, hogy a sok beszéd miatt iktatták ki az olyanokat, mint én. - Viszont mivél még én élek, ezért nem vagyok olyan szörnyű - bólintottam egy aprót. - Ami neked is jó hír, meg nekem is. Így mindketten túl éljük majd az egymással töltött időt - mosolyogtam rá szélesen. - Amúgy meg, lehet, hogy nem várnak vissza emiatt, de legalább nekem van hova tartoznom. Legalább nekem vannak olyanok, akiket szeretek, akikben megbízom, és akik fontosak a számomra. Még ha engem nem is szeretnek, én szeretem a klánom, mondjon bárki bármit. Ha újjászületnék, akkor is ezt az életet választanam, akkor is, ha fájdalmakkal teli, mert ettől válik erőssé valaki - néztem Chet szemeibe komolyan, aztán pár másodperc múlva tekintetemet újra az útra szegeztem, és a széles vigyor is visszatért arcomra. - Tudod, én nagyon sajnállak téged. Nincs senkid, akit barátodnak mondhatnál, nincs, akit szerethetnél, akit meg szeretnél védeni, nincs ki haza várjon, csak az üres ház. Nincs, kivel megoszthatnád a gondolataidat, a problémáidat. Nem üres az életed? Nem vagy magányos? - kérdeztem tőle, szemem sarkából pedig a reakcióját figyeltem. - Tudod, ha választanom kellene, akkor is inkább a saját életemet választanám, mintsem a tiédet. Még ha több fájdalmat is kell elviselnem, akkor is jobb, mint az az üresség, ami a te életedet jellemezheti. |
Egy megfáradt sóhaj hagyta el az ajkait. Életében először el tudta képzelni, milyen lehet egy fejfájás -köszönet érte Elwynnek.
-Ha voltak is, akik többet beszéltek, mint te, valószínűleg már régen kiiktatták őket, hogy mindenki más békében élhessen- morogta az orra alá, igyekezve nem törődni a lánnyal. Pechjére azonban vizuális volt és a feltételezést meghallva első dolga volt elképzeni a helyzetet, ami természetesen nem nyerte el a tetszését. Először erősen elgondolkodott, erre vajon mit mondhatna, aztán meghallva Elwyn véleményét elvigyorodott. -Nos, ebben legalább egyet értünk. Szörnyen érezném magam, ha a folyamatos szájjártatásom miatt engem sem várna vissza senki abba a klánba, vagy akárminek nevezitek is- jegyezte meg felettébb sajnálkozó arckifejezést öltve magára, szintén "kiforgatva" a lány korábbi mondatait. Habár közönbösnek láttatta magát, valójában kíváncsi volt, hogy eltalálta-e Elwyn gyengepontját. |
Az idegen ellenséges pillantásával nem is törődötem, s habár észrevettem, úgy tettem, mint aki nem is látta. Aztán amikor a kezén lévő kötésről beszélt, elhúztam a számat. Nem túl barátságos. Aztán mikor végül elárulta a nevét, elmosolyodtam. Azért mégis szorult belé egy kis jó modor, mégha nem is úgy tűnik...
- Az olyanokat mint én? - kérdeztem vissza. - Akkor gondolom nem ez az első alkalom ,hogy olyannal találkozol, aki sokat beszél, vagyis nem. Én nem beszélek sokat, sokan vannak olyanok, akik ezerszer, nem is több milliószor többet beszélnek mint én. Hozzájuk képest ha én mondom valamit, az olyan mintha egy légy zümmögne. De visszatérve az eredeti témához, ha már sok olyannal találkoztál mint én, akkor hogy lehetséges hogy alig beszélsz? Vagy csak velem vagy ilyen ellenséges, és ha közelebbi ismerőseiddel vagy, akkor vajon olyan lehetsz mint én? - Ezen feltevésen elgondolkodtam, majd ahogy elképzeltem, ahogy több hozzá hasonló férfival van, és ott ő az, aki folyamatosan beszél, akaratlanul is kirázott a hideg, és megráztam a fejem. - Nem, ez lehetetlen, ez még egy rémálomnál is rosszabb lenne! |
Bingó. A lány arckifejezéséből ítélve -amit ugyan csak rövid ideig látott, de képes volt könnyedén olvasni róla- megtalálta azt a pontot, amit később majd kedvére forszírozhat. Még az utolsó mondatot is képes volt figyelmen kívül hagyni -az utána következőket viszont nehezen. Persze, hogy nem akarta elárulni a nevét, de azt azért nem engedhette, hogy a lány gúnyt űzzön belőle; az első egy-két mondat kellő mennyiségben hízelgett az egójának, azonban a becenevek ráaggatása már igencsak nem nyerte el a tetszését. Épp csak vissza tudott fogni egy ingerült morgást, viszont azért lövellt Elwyn felé egy sokatmondó, igen ellenséges pillantást.
-A kötés, kedves, azért van, hogy rövid úton megoldhassam az olyan problémákat, mint amilyen te is vagy- közölte a szavait meghazudtoló megjátszott kedvességgel a hangjában és egy kifigurázó mosollyal, amit szemforgatás követett, hogy egyértelművé tegye, nem ment bele a játékba. Először nem is akart bemutatkozni, már csak azért sem, mert azzal részben meghunyászkodott volna, azonban végül úgy döntött, több lehetőséget ad a lánynak a piszkálódásra, amennyiben csökönyös lesz és így tesz. Mégis mióta engedte meg bárkinek is, hogy irányítsa? Egy bukott angyal, a fenébe is, nem egy cirkuszi majom...
-A nevem pedig Chet- tette hozzá nem engedve, hogy a gondolat miatti bármilyen érzelem átszivárogjon a szavain. |
Egy pillanatra tátva maradt a szám, ahogy azt mondta az idegen, hogy keresni fognak. Bárcsak így lenne, a valóság azonban kegyetlenebb volt ennél. A bátyám csak annak örülne, ha csak úgy felszívódnák, és soha többet nem kellene elviselnie a tehetségtelen húgát, akit megvet, s aki méltatlan ahhoz, hogy egy családba tartozzon vele.
Pislogtam gyorsan párat, hogy elűzzem a múlt szörnyű emlékeit, majd újból széles mosolyt öltöttem magamra.
- Nem fognak keresni - válaszoltam neki. - Elküldtek, hogy szerezzek meg valamit, az pedig bármeddig eltarthat. Ezt tudja jól mindenki, tehát egy darabig nem fognak keresni. Meg amúgyis, elég sokan vannak a kláonban, így egyáltalán nem tűnik fel nekik, ha én eltűnök egy-két napra. Ez megszokott nálam, tehát nem kell félned attól, hogy itt kell hogy hagyjalak - mosolyogtam rá a legártatlanabb mosolyommal.
Igazából, ötletem sem volt, hogy mihez akarok kezdeni. Csak azt tudtam, hogy addig nem mehetek vissza a táborba, amíg nem szereztem meg azt a növényt, különben az új bukásomat kihasználva megint jól megszidnának, amiért még erre se voltam képes, és akkor biztos lenne még valamilyen ürügy, hogy kitagadjanak a klánból. Ezt pedig nem akartam, ezért jobbnak láttam, ha inkább ezzel a veszélyes idegennel tartok. Amúgy is le kell rónom a tartozásomat.
- Egyébként tényleg nem akarod elárulni, hogy mi a neved? Attól tartok, egy darabig még el kell viselnünk egymás társaságát, legalábbis addig, amíg nem teljesítettem a feladatomat, és örülnék, ha nevezhetnélek valahogy. Amúgy biztos vagyok abban, hogy valami menő neved van, ami illik hozzád. Olyan, ami tükrözi a személyiséged: valami veszélyes, kegyetlen, menő és rideg - gondolkoztam el. - De ha nem árulod el a neved, akkor én fogok rádaggatni egyet, sőt, inkább ez lesz! Már tudom is, hogy mi lesz! Mondjuk múmia! Elvégre olyan a ruhád, mintha múmia lennél. Na meg az a kötés a kezeden! Az miért van ott? Ha valamilyen sebed vagy sérülésed van ott, akkor csak szólj nyugodtan, és én úgy meggyógyítalak, hogy egy sebhely sem fog maradni utána! |
Habár kezdetben igen határozottan szegezte pillantását az uticél felé, végül a nem tudta megállni, hogy ne pillantson oldalra már-már viszolyogva. Hogy tud valaki ennyit beszélni? Ha jól vette ki a lány -Elwyn- szavaiból, nem szándékozik majd visszamenni a többi elfhez. Könnyedén végigkövette, amit hallott, azonban megemésztenie már nem sikerült olyan egyszerűen. A tények fájdalmasan igazak voltak; nem olyan bolond, hogy csak úgy eldobjon egy ilyen lehetőséget... Azonban nincs az az Isten, hogy ő visszaviszi magával a lányt! Ennek ellenére nem dobhatta csak úgy el a tartozást -ha azt mondta volna a lánynak, hogy kémkedjen, túl egyszerű lett volna. Biztos volt benne, hogy ez valamiféle fura csapda, amit minél gyorsabban ki kéne bogoznia és megértenie, hogy elkerülhesse a bajt. Persze lehet, hogy csak ő gondolja túl a dolgokat. Így végül hosszan kifújta a levegőt és felöltöttel felsőbbrendű mosolyát. Hogy nem hagyná, hogy megöljék? A kisujját sem mozdítaná, ha úgy tűnne, hogy Elwyn túl gyenge, elvégre akkor a feladatát sem tudná végrehajtani. -Nem vagyok bolond- közelítette meg a dolgokat másfelől. -Ha a vezetőcsaládba tartozol, keresni fognak. Nincs szükségem valami olyasmire a közelemben, ami csak a bajt hozza rám- közölte ridegen, megfontolva a választ. Közben felkészült a lány reakciójára. Ha továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy jön, ő nem fog az ellenkezőjéhez; ha nem így tenne, veszítene a tekintélyéből, amit nem kockáztathat meg. Másképpen is eltántoríthatja a lányt, nem feltétlenül kell annak az ellenkezésnek lennie. Rögtön tudta, mit fog tenni, ha az következik be, amire számít. |
Habár eléggé éreztette velem az idegen, hogy nem kíván velem társalogni, azért sem adtam fel. Végre megint itt volt a lehetőségem, hogy valaki élővel is beszélhessek, még ha ez a beszélgetés is csak abból áll, hogy én járatom a számat. Ehhez pedig már hozzá voltam szokva, így az idegen nem igen tudna mit mondani azért, hogy lekoptasson.
Mondataira csak megvontam a vállam.
- Tudom, hogy nem én vagyok a legelszántabb, de nem is akarok az lenni. Amúgy sem értem, miért mondod ezt. Ami pedig a világ megmentését illeti, azt jelenleg nem tudom kivitelezni, mivel éjszaka nem fogok visszamenni a Farkas-sziklához, hogy mindenféle fény nélkül keressem meg a számomra szükséges növényt. Meg a farkasok miatt sem megyek vissza, úgyhogy erről ennyit - gondolkoztam el. Egy pár másodpercig csendben maradtam, csak aztán szólaltam meg újra. - Egyébként Elwyn vagyok, és örülök a találkozásnak. Valószínűleg te nem fogod elárulni a neved, de én azért szeretném, ha te tudnád az enyémet - beszéltem továbbra is, miközben még mindig mellette sétáltam. Eszem ágában sem volt elmenni innen. - Amiről pedig az előbb beszéltem, ami elvileg nem az én dolgom lenne, azért én szívesen segítek, szeretném ha tudnád. Megköszönni sem kell, sőt, semmit sem kell tenned. Szívesen segítek. Ja, és az sem zavar, hogy mi ellenségek vagyunk, elvégre most fegyverszünet van valamilyen szinten. Bár azt még nem tudom, hogy fogok feltűnés nélkül melletted maradni, mert a többi fajtársad, vagy ellenség tuti meg akarna ölni engem, de mivel fontos tartozásom van neked, ezért biztos nem hagynád, hogy megöljenek, igaz? - néztem rá mosolyogva. - Meg amúgyis, ki szalasztana el egy olyan lehetőséget, hogy egy kéme legyen az ellenséges seregben? Én biztos kihasználnám az alkalmat, főleg ha azt nézzük, hogy én elf vagyok, vagyis az Élet fájának őrzője, amiből pedig nagyon fontos információkat lehet kiolvasni. Másrészről pedig az elfek klánjának vezetőcsaládjához tartozom, tehát fontos személyiség vagyok, így bizony sok hasznos információval tudok szolgálni. Tehát összegzésképp azt akarom mondani, hogy nagyon hasznos vagyok, ezért tuti nem fog senki se megölni, de a biztonság esetére azért magamra veszem a köpenyem, és elrejtem a füleim. Így már biztos kerülni fogom a feltűnést. |
Mikor az őt követő léptek hangját hallotta, halvány idegességet érzett. Semmi kedve nem volt társalogni, ez pedig valószínűleg igen egyértelműnek tűnhetett a lány számára is, ennek ellenére így ráakaszkodott. Őszintén szólva hirtelen elkezdte bizarrul ijesztőnek találni. Persze talán ez volt a terve; megfutamítja. Erre a gondolatra megnyugodott kissé -maga számára is ismeretlen okból- és teljesen higgadtan vetett egy oldalpillantást a lányra.
-Inkább a magad dolgával kéne törődnöd. Ha jól emlékszem, világmegmentő-körúton voltál, vagy mi- legyintett egyet unottan. Túl büszke volt ahhoz, hogy csak úgy otthagyja, azt akarta megvárni, amíg a lány vonul el. Ráadásul eszében sem volt lemondani arról, hogy a lánya halála miatti megtört embert utasítsa valami abszolút felesleges munkára, miközben természetesen figyeli a szenvedését. -Nem te vagy a legelszántabb illető, akit valaha láttam- jegyezte meg álfintorogva, azonban arckifejezése hamarosan visszatért a semlegesnek nevezhető pozícióba. Persze felajánlhatná a lánynak, hogy segít neki, ezzel két tartozást is bezsebelve, azonban a kellemetlen tartózkodás, amit a szőke kiváltott belőle a közvetlenségével, valahogy nem engedte ezt. Szívesebben látta volna már a lány hátát, amint megy a saját dolgára, ugyanis ez azt jelentette volna, hogy nyert. |
Az idegen hirtelen fenyegetését hallva sem ijedtem meg. Szavai leperegtek rólam. Egyáltalán nem féltem a halált, s habár akkor a farkasok elől elmenekültem, mert nem akartam farkasvacsoraként meghalni, viszont ha ő ölne meg, az már más lenne. Amúgy sem hiányoznék senkinek sem, és legalább akkor találkozhatnék a szüleimmel, akik eddigi életem során szerettek. Rajtuk kívül mindenki gyűlölt, még saját tulajdon bátyám is. Így attól sem féltem, hogy véletlen elszólnám magam valakinek. Maximum növényeknek, vagy az Élet fájának mondanám el a történteket, de azok nem tudnak semmit sem továbbadni, így egyáltalán nem hatott meg az idegen fenyegetése.
Hiába mondta, hogy elmehetek, én még nem térhettem vissza a táborba, elvégre nem teljesítettem a feladatom. Épp emiatt, amikor láttam, hogy az idegen elindul a város felé, én is vele akartam tartani egy csepp félelem nélkül.
- Jut eszembe - szólaltam meg -, mi volt az a papír, ami nálad volt? Ha jól láttam, valamilyen gyógynövény volt rajta... - gondolkoztam el. - Nem tudom, mire kellhetett neked, de engem nyugodtam megkérdezhetsz róla. Ha pedig valamilyen gyógyszerhez kellett volna, azt is nyugodtan elmondhatod nekem. Tudok gyógyítani, és jól ismerek minden gyógynövényt - mosolyogtam, miközben mellé léptem. |
(Elöre is elnézést a helyesírási hibákért, idegen billentyüzetröl vagyok, ami ráadásul német ^^" A hosszú ü-t és ö-t pl. teljesen mellékelnem kell :/)
Kissé felidegesítette a lány hirtelen, ismeretlen helyröl jövö merészsége -vagy talán csak az, hogy úgy tünt, már nem tart töle annyira, mint a sziklánál.
-Én a helyedben befognám a számat- mordult fel ingerülten. -Az egyetlen ok, amiért még életben vagy, az az, hogy még hasznot húzhatok belöled. Apropó, ha tetszik a viselkedésed, talán nem kapsz túl nehéz feladatot. Tehát húzd meg magad- fejezte be a második kérdéssorozatot készségesen figyelmen kívül hagyva, adva a lánynak esélyt arra, hogy ne próbálja még inkább magára hergelni.
-Most mehetsz. Ha szükségem lesz rád, majd megmondom, hová kell menned. Ň- jutott eszébe, mielött még megfordulva a városba ment volna, hogy elintézze a férfivel a kis egyezségüket. -Van pár szabály. Ha szólsz valakinek, tudni fogok róla, mivel vannak kapcsolataim és megöllek. Ha megpróbálsz kihátrálni, megtalállak és megöllek. Ja, és kétféleképpen fogadom el befejezettnek a küldetést. Vagy tökéletesen pontosan teljesítve, vagy a halálhíreddel- sorolta a dolgokat unottan, az ujjain számolva a kritériumokat. -Remélem érthetö voltam- tette hozzá egy széles vigyorral pillantva a lányra. |
Amikor magunk, pontosabban alattunk hagytuk a farkasokat és a Farkas-sziklát, elképzelhetetlenül megkönnyebbült. Habár még mindig aggasztott az idegen és az alku, mégis örültem, hogy nem farkasvacsoraként végeztem.
Amint elhagytuk a Farkas-sziklát, kiértünk a Hold-síkságra. A látványa még mindig elborzasztott. Az egész táj teljesen kihalt volt, egyedül az az egyetlen fa élte túl a hatalmas pusztításokat valami csoda folytán. Még fű sem nőtt ki sehol, helyette a földet néhol sötét foltok tarkították, amik sírok, illetve tűzek helyét jelezte. Szörnyű volt így látni ezt a helyet, főleg hogy én magam is résztvettem párszor az itt zajló harcokban, valamint még emlékeztem a Hold-síkság régi szépségére.
Ötletem sem volt, hogy hova akart vinni ez az idegen, de amikor hirtelen elkezdtünk ereszkedni, megnyugodtam, hogy csak idáig jöttünk. Olyan két-három méter magasságban lehetünk, amikor az idegen úgy döntött, hogy elenged, hadd zuhanjal egy kicsit. Mondhatom nem volt kellemes érkezés, de szerencsére sikerült úgy leérkeznem, hogy semmim se sérüljön meg. Habár valószínűleg tele leszek kék-lila foltokkal és horzsolásokkal, ahhoz képest egész jól megúsztam.
Amikor az idegen is földre érkezett, és az utazás kellemességéről beszélt, egy grimaszt vágtam rá.
- Ha te azt kellemes utazásnak neveznéd, hogy majdnem megöltél, amikor ledobtál, akkor valóban az volt - feleltem, miközben nagy nehezen lábra álltam, és leporoltam magamról a koszt. Magam sem értettem, hogy hogyan történt, de már nem féltem az idegentől, ami meg is látszott viselkedésemen: kezdtem felvenni a valódi énemet, aki sokat beszél.
Csak most, hogy lábra álltam, éreztem, hogy eléggé fáj a bokám, de csak remélni tudtam, hogy nem törött el, bár akkor felállni se tudtam volna, így valószínűleg csak meghúzódott.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem meg tőle, miközben újra körbepillantottam. - Van egyáltalán valami oka, hogy itt álltunk meg, vagy csak idáig volt kedved hozni? De ha már itt tartunk, nyugodtan vihettél volna egy kicsit tovább, mert innentől már nincs messze az Élet fája, és mivel én ott lakom, ezért nyugodtan haza is vihettél volna - hadartam el egy szuszra, de közben rá se néztem az idegenre. |
Válaszra se méltatta a lányt, csak figyelte a földet, ahogy elhagyták a Farkas-sziklát, majd kiértek a Hold-síkságra. Először tovább akart repülni, de aztán meggondolta magát és két-három méter magasságba ereszkedett, ott pedig elengedte a lányt. Csak ezután ért földet ő is, szinte rögtön eltüntetve a szárnyait. Gyűlölte ezeket, mivel a szárnyai kitépésére emlékeztették, tehát ha tehette, nélkülük mozgott. Féloldalasan fordult a lánynak, majd elővette a papírt, amelyre a növény volt vázolva, ezután pedig eldobta, mivel teljességgel feleslegessé vált.
-Igazán remélem, hogy kellemesen utaztál- jegyezte meg vigyorogva, karjait összefonva, de fel nem pillantva. |
A Hold-síkságot lehetne nevezni a jó és rossz területek között húzódó egyik határnak, ugyanis az Élet fáját választja el a Pusztítás völgyétől. Emiatt a háború nagy része is itt folyt. Sokan meghaltak mindkét oldalról a csaták során, de mindkét fél eltökélt volt, ezért nem rettentek meg még annak láttán sem, ahogyan a barátaik, ismerőseik, szeretteik esnek el. Hittek benne, hogy egy jobb ügyért halnak meg, így nem félték a halált.
A folyamatos harcok következtében elpusztult a Hold-síkság egykori szépsége. Mindig is kicsit kopár volt, de barátságos virágok és zöld fű nött itt, és még kisebb facsoportok is voltak, de ma már csak egy fa áll, ami valamilyen isteni csoda miatt maradhatott csak életben, miközben minden más elpusztult.
Földön itt-ott látható nagy sötét foltok, amik a halottak elégetése után maradt meg. Voltak, akik elégették a halottaikat, de voltak, akik tömegsírba, esetleg normálisba temette őket. Egy napon szültettek hősök és szégenyfoltok is. Az itt zajlott csaták mindenki emlékezetébe örökre bevésődtek, s még ha a lakosság már lassan el is kezdi elfelejteni a csatákat, ez a síkság örökre a háború egy jele lesz, amire ha ránéz az ember, eszébe jut minden.
Most, hogy a háború szünetel, jöttek csak rá a jók, hogy ők maguk is mekkora pusztítást végeztek. Arra gondoltak, hogy ha megadták volna magukat, akkor Eastcoast megtarthatta volna a szépségét. De persze tudták, hogy ha nem harcolnának a rossz ellen, akkor elpusztulna minden, ami jó. De még így is, amikor megpillantják a síkságot, sokan elkezdenek sírni, sokan csak szomorúak lesznek. Kézzel fogható az a sok szörnyűség, ami itt történt.
A síkság valószínűleg soha nem fog újra a régi lenni, örökre a háború nyomait fogja magán cipelni. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
