|
Témaindító hozzászólás
|
2013.12.11. 18:11 - |
Az Arany-sivatag a Sötétség-szurdok és a Pusztítás völgye közötti területen helyezkedik el Eastcoast legészakkeletibb csücskében.
Nem nagy területet foglal magába maga a sivatag, de az, hogy létezik Eastcoaston, sokakat meglep. Mindenki tudja, hogy milyen szörnyű időjárás uralkodik egy sivatagban, ezért senki sem tudja, hogy mikor és hogyan keletkezett egy, de a mostani lakók közül mindenki amióta csak az eszét tudja, létezett, ezért valószínű, hogy a kezdetektől fogva létezett is ezen a területen.
Nagyon elhagyatott egy hely, és ameddig csak a szem ellát, homok borítja. A Nap szüntelen tűz egész nap, s mikor leszáll az éj, jön a fagy is. Szörnyű a hőingadozás. Ezért sem jár senki erre, még csak átutazóba sem. Habár régebben voltak olyan idióta kapzsi emberek, akik megpróbálták megtalálni azt a kincset, ami lehet, hogy nem is létezik.
A kis gyerekek, de még a felnőttek körében is közkedvelt egy mese, ami erről a helyről terjeng.
A mese szerint még az idők kezdetén a ma Arany-sivatag néven ismert területet is zöld erdő borította. Az akkori Eastcoast központja volt az ezen a területen épült kastély, az Immortal Palace.
A három bölcs akkoriban még tökéletes békét tudott teremteni a jók és rosszak között, így Eastcoast ekkor élte fénykorát. Maga a kastély rendkívül fényűző volt, és sokan megfordultak benne. A világ legszebb építménye volt, mert nem csak emberi kéz építette, hanem a három bölcs is átszőtte varázserejével, így ez a kastély volt a legbiztonságosabb hely, ami valaha is létezett. Amikor azonban elkezdődtek a lázadások jók és rosszak között, az Immortal Palace volt az első hely, amit megtámadtak. Mindkét fél jól tudta, hogy elpusztítani nem tudják, de nem is akarták ezt: el akarták foglalni. A három bölcs hogy megakadályozza ennek a helynek a bemocskolását, a föld alá süllyesztettre az egészet, s egy sivatagot teremtettek meg rá, hogy megvédjék az iletéktelen betolakodóktól. A mese szerint, ha megjön az igaz megváltó, aki békét teremt, akkor a kastély megint felemelkedik a felszín fölé, de amíg nem érkezik meg ez az ember, addig senki sem találhatja meg.
A történet igazságát senki sem tudta bizonyítani, de attól még a sivatag itt maradt. így kénytelenek voltak elfogadni ezt az ismeretlen helyet.
A mese ellenére voltak, akik felkerekedtek, hogy megtalálják a romokat, amik elvileg aranyból voltak, de senki nem tért vissza. Hogy igazak-e a pletykák, senki se tudja, de nem is akarták kideríteni.
A gonosz talán ezt az egy helyet hagyta csak érintetlenül. Voltak, akik ide menekültek a háború alatt, de senki nem látta ezeket az embereket újra. Hogy mi történt velük, senki nem tudja... |
[25-6] [5-1]
 Kicsit nyugtalanított a torony, de vagy ez, vagy a homok. mivel a szomjhalálban még nem haltunk meg, gondoltam ebben az állapotban nem is tudunk, bár ez pont annyira idegesített, mint amennyire nyugtatott. Mostmár valamiféle őrült kiváncsiság is hajtott a torony felé. Bár ez nem látszott rajtam, nem mutattam ki semmi érzelmet. elkezdtem felgyorsulni, és reméltem Hitomi tudja tartani a tempót. Muszáj besötétedés előtt olyan közel kerülni a toronyhoz, hogy már a sötétben is lássam, legalább én, mert Hitomi fényhez szokott vak szemében nem bíztam. Én hozzászoktam a sötéthez, nappal rosszabbul látok az égető napfény miatt. Örültem a hüvősebb időnek, újból energiával töltött fel, kezdtem felébredni is. Unott volt az arckifejezésem, de igazából kissé izgatott voltam, hogy őszinte legyek, az elmúlt időben, mióta össze vagyunk kötve most éreztem a legjobban magam. Persze Hitomi néha-néha megtörténő szivatásán kívül.
(Folyt. köv .: Torony) |
 Az idő egyre hüvősebb volt, elvégre már jócskán benne voltunk az éjszakában, testemet pedig nem védte semmi azt a lenge szoknyát leszámítva, amiben voltam. Késztetést éreztem, hogy megdörzsöljem a karjaimat, de inkább nem tettem így. Nem szerettem volna, ha Tsuyoshi gyengének lát bámiben is. Igaz, mivel folyamatosan menetben voltunk, így eléggé ki voltam már izzadva is, de ettől függetlenül mindenem eléggé fázott. Azt is tudtam, hogy simán felmelegíthetném magam a képességemmel, de nem akartam az erőmet erre pazarolni, elvégre nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk abban a toronyban.
Ahogy egyre közelebb értünk az épülethez, hirtelen megcsapott valami furcsa aura, de olyan erősen, hogy muszáj volt megállnom egy pillanatra, nehogy elessek. Már korábban is éreztem, de nem olyan intenzíven, mint most. Nem tudtam eldönteni, hogy jót vagy rosszat jelent, és habár szívesen megbeszéltem volna ezt Tsuyoshival, nem tettem, csak mentem tovább. Tudom, hogy meggondolatlan cselekedet volt ez tőlem, de most az egyszer nem érdekelt.
(folyt. köv: Torony) |
Már kezdett fájni a lábam, de nem érdekelt, elvégre végre rá lehetett Hitomit venni az éjszakai gyaloglásra, na meg ott volt előttünk a cél, ami egyre közeledett. Erre az épületre egyáltalán nem emlékezdtem, és ahogy közeledtünk, egyre jobban úgy éreztem, hogy valami fura aura járja körbe. Próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a tényt, lehet hogy csak a sivatagba kezdek beleőrülni. Bár abban biztos voltam, hogy lesz ott valami. Nem szoktak a sivatagok közepén értelmetlen épületek lenni, se a valódi világba, se itt. És bár nem tudtam, ez az épület a mi agyszüleményünk volt-e, vagy valaki más építette, valami érdekeset biztos rejt. Ha mégse, legalább menedékünk lesz, és egy napra bent maradhatnánk a tűző nap elől. Vagy a torony felső részéből megláthatnánk, merre található valami....kevésbé sivatagos terület. |
Úgy tűnt, hogy megtettük a torony felé vezető út javát, ugyanis végre egyre nagyobban lehetett látni az épületet. Ezt látva elfelejtettem minden fáradtságomat, és egyre csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb ott legyünk, és kideríthessem, mi is az pontosan. Lehet, hogy még ezekről a démonmadarakól is megtudok valamit. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy valamit megtudunk a varázslatról, ami fogva tart minket, elvégre biztos valami oknál fogva ébredtünk fel itt a semmi közepén.
Nagyon sokáig meneteltünk továbbra is szótlanul, talán egy-két óra lehetett. Nem tartottunk egy pihenőt sem, csak folyamatosan ugyanolyan iramban haladtunk. Habár hozzá voltam szokva a sok sétához, mégis kezdtem már elfáradni, elvégre egész nap szinte csak gyalogoltunk, és homokban amúgy sem túl kényelmes menni. Már majdnem félretettem minden büszkeségem, és arra kértem Tsuyoshit, hogy álljuk meg egy kicsit, amikor megláttam, hogy milyen közel van már a torony, így ebből erőt merítve nem szóltam semmit, csak tartottam a tempót.
|
Még mindig vigyorogtam, aztán amikor elkezdtek távolodni, egyszerűen ismét felvettem az unott pofát.. Ez így nem is olyan vicces. Pedig még azt is élveztem volna, ha semleges démonok. Bár még mindig nem voltam benne biztos, hoggy nem érzékeltek minket, lehet csak beképzeltem magamnak. Mondjuk fura egy démonraj volt, hogy őszinte legyek. Mivel Hitomi elkezdett sietni a torony felé, én is utána iramodtam, mert semmi kedvem nem volt egy újabb ütközésre. Végre úgy tűnt, közeledik a torony, amitől megjött kissé a kedvem, végre nem csak céltalanul bolyongunk. A torony egyre jobban érdekelt. |
Nem tudtam, hogy most mit csináljunk. Nem voltam abban biztos, hogy látnak minket, vagy hogy érzik a jelenlétünket, de már az nem tetszett, hogy a sivatag kellős közepén találkozok velük. Tsuyoshinak persze semmi ilyen problémája nem volt, ő biztos élvezte, hogy végre újra démonok között van. Legszívesebben elbújtam volna előlük, bár itt a sivatagban valahogy sehova nem tudtam volna menni. Ráharaptam az ajkamra, és nyugalmat erőltettem magamra. Biztosan nem látnak vgay éreznek minket, az teljesen lehetetlen! De mi van, ha mégis? Akkor tudják jelenteni más erősebb démonoknak, hogy látták a királyukat az ellenséges királynővel a sivatag közepén. Biztos eljönnének értünk, és én Tsuyoshi miatt nem is tudnék sehová sem menni. Az egyetlen reményem az, hogy ezek a madarak egyik oldalon sem állnak, hanem mindkettőnk ellenségei.
A madárraj pár perc alatt elrepült a fejünk felett, semmi jelét nem mutatták annak, hogy észre vettek volna minket, szerencsére. Csak azután nyugodtam meg, miután már messzire jártak tőlünk. Ötletem sem volt, hogy mi volt ez, de késztetést éreztem, hogy minél előbb odaérjünk ahhoz a toronyhoz, így rögtön meg is indultam. |
Örültem hogy felfogta, szóval mentem tovább, csak előre, a torony viszont nem igazán került közelebb. Pedig biztos hogy nem délibáb, elvégre éjjel van, és a délibáb nappali jelenség. Az égen próbáltam kifürkészni, vajon merre tarthatunk, de nem tudtam rájönni. Hitomi mellettem sétált, de nem törődtem vele, messzebb nem igen tudott menni...
Egyszercsak madarak jelentek meg az égen. Unottanm néztem fel, bár igazából érdekelt, mit keresnek itt madarak, mert nemigen hallottam még madárrajokról a sivatag kellős közepén, elvégre semmi fa, vagy víz...
Nem is átlagos madarak voltak, hanem démonmadarak, erre akkor jöttem rá, mikor elkezdtem kicsit érezni az energiát... Önkénytelenül is mosolyra húzodótt a szájam, sok démon állt mellettem, őket látni meg egy kissé nosztalgikus lett. Új erővel töltött fel. Ahogy néztem őket, láttam hogy egyre közelednek. Egy pillanatra az is megfordult bennem, hogy talán érzik a jelenlétünket. Vagy talán látnak is... |
Szerencsére elég jól láttam a sötétben, így láttam azt is, hogy Tsuyoshi milyen elégedett arcot vág, amikor leráztam magamról a homokot. Ez még jobban felidegesített, de visszafojtottam. Nem akartam, hogy Tsuyoshi másmilyen érzelmet lásson rajtam, csak az unalmat.
Amikor jelezte, hogy merre akar elindulni, megindultam arra. Nem néztem rá, csak a célt tartottam szem előtt, miközben bosszún törtem a fejem. Persze ez is nagyon gyerekes viselkedés volt, egyáltalán nem királynőhöz méltó, de nem hagyhattam, hogy Tsuyoshi megússza.
Csendben sétáltunk egymás mellett, mivel nem tudtunk túl messzire eltávolodni egymástól. Az ember azt gondolná, hogy már megszoktam ezt az egészet, na és persze Tsuyoshi közelségét, de közel sem történt így. Még mindig ugyanúgy zavart ez a felfuvalkodott hólyag, mint az első alkalommal, amikor mellete ébedrem fel ezzel a varázslattal megátkozva.
Már láttam, hogy az az épület távolban valami toronyféleség volt, de ötletem se volt, hogy hogyan került ide. Emlékszem, tanultam erről a sivatagról, de egy könyv sem említett ilyenféle erődítményeket, így már a kíváncsiság is egyre jobban hajtott.
Nem tudom, mennyi ideje meneteltünk már, de a cél egy centit se került közelebb hozzánk. Már kezdtem nagyon megunni, de tudtam, holnap is ugyanez vár ránk. Az ég is mindig ugyanolyan volt, semmi változatosságot nem mutatott, aztán hirtelen egy nagy madárrajt pillantottam meg közeledni. Meglepett, hogy végre valamilyen életjelet láttam itt, de ahogy egyre közelebb értek a madarak, rájöttem, hogy mégsem olyan jó ezeket itt látni, ugyanis démon madarak voltak. |
Ahogy Hitomit hozzám rántotta az a valami, a lábunk összeütközött. kicsit megdörzsölgettem, de nem volt nagy ütés. gyorsan felálltam, és lesöpörtem a hátamról a homokot, majd egy elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy Hitominak mind az arca, mind a ruhája homokos lett. Bár már elég sötét volt, hozzá voltam szokva, jól láttam a sötétben. Ennek most hálát adtam. Én magam is éreztem ennek az egésznek a gyerekességét, de néha szeretem a gyerekes dolgokat, az biztos hogy nem hajtok fejet a kis királynőcskének, főleg, mert úgy éreztem, a végén még ő csapna vissza sunyi módon. Csak akkor nem tudnak meglepni, ha mindenre fel vagy készülve, ami persze lehetetlen. Viszont meg kell próbálni.
A csillagok gyorsan előjöttek... nulla felhő, ki is hinné egy sivatagban, itt igazi csodaszámba menő jelenség a tiszta ég ugyebár.....
Mivel az évek alatt megtanultam a csillagok alatt tájékozódni, gyorsan felnéztem, kalkuláltam, miután pedig meglett, merre van az a torony. Bár még nem jártam a sivatagban, szóvan nem tudtam minek lehet az építménye. Kicsit beletúrtam a lábam a homokba, hogy fényike meghallja, merre trtok, mert nem tudtam lát-e még valamit, aztán fapofával visszallantottam rá, és elindultam. |
Felnéztem az égre, és a csillagokat kezdtem el tanulmányozni, amikor hirtelen lánccsörgést hallottam, és a következő pillanatban már Tsuyoshi mellett is voltam. Kicsit beütöttem a lábam Tsuyoshiéba, és telement homokkal az arcom, ruhám. Lesöpörtem magamról a homokot, majd felálltam. Először elöntött a méreg, amiért Tsuyoshi ezt tette, utáltam, amikor csakúgy ezt csinálta, de jobbnak láttam, ha inkább nem fejezem ki dühömet. Tudtam, hogy ő csak örülni fog, ha meglátja, mérges lettem, és ezt a győzelmet nem akartam megadni neki. Aztán, amikor megszólalt, ledöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy ő fog először megszólalni, főleg, hogy ő mindig is még nálam is szótlanabb volt. Azt is tudtam, hogy azzal, hogy megszólalt, engem is arra kényszerít, hogy mondjak valamit. De nekem nem volt mondanivalóm.
Unottan visszapillantottam rá, tekintetemmel azt üzenve, hogy menjünk akkor tovább. Nem voltam benne biztos, hogy az az épület még honlap is itt lesz, és mivel látszólag közelebb sem kerültünk hozzá, én jobbnak láttam volna, ha most lepihenünk, hogy hajnalban elindulhassunk, és több mérföldet megtehessünk, mintha egész éjjel gyalogolnánk. De ha Tsuyoshi ki akar fáradni, csak tessék, én nem tartom vissza.
|
Hitomi nemsokára megállt. Már megint! Kényelmesen kinyújtoztatta a lábát a földön. Csak unottan néztem rá. Valójában már az én lábaim is fájtak kicsit, elszoktak ettől a sok sétától, de bírtam még. Igazából még nem volt olyan hideg. Ez pedig ilyenkor akar lefekdni csicsikálni! Pedig már előttünk a cél.. de nem, hátha reggelre elveszítjük, azaz! Annyira még amúgy sincs hideg, addig kéne menni amíg lehet, én a 40 fokban nem fogok neki gyalogolni csak mert ő most fáradt. Ezt viszont úgy is tudja jól ő is.
Ebben a pillanatban hátrébb léptem, előre felkészülve a rántásra, majd a lábamat meglóbáltam hirtelen. Lánccsörgés. Hitomit meglepődve húzta felém az a láthatatlan valami, engem is hozott, de a felkészültségnek hála a hátamra estem, ami nem is fájt annyira, és nem nyeltem semmit.
-Nem éppen most kéne pihenni, amikor van is előttünk valami-
Szólalttam meg monoton hangon, ugyanolyan unott pofával, mint eddig. |
A távolban látható - valószínűleg - épület sehogy sem lett nagyobb, bármennyit is mentünk. Ez is csak azt bizonyította, hogy még elég messze van a célunk, ami csak egy kicsit tudta befolyásolni jókedvemet. Tudtam, hogy ha kiérünk innen lassan, akkor végre megszabadulhatok ettől a varázslattól, és persze magától Tsuyoshitól is. Volt azonban pillanat, amikor egyáltalán nem vágytam arra, hogy kijussunk innen. Olyan szabadnak éreztem itt magam, nem volt a vállaim ennek a világnak a sorsa, és ez felettébb jó érzés volt. Nem függtem senkitől, és senki nem függött a döntésemtől. Régen volt már, hogy ilyen szabad lehettem.
A nap már elhagyta a horizontot, és én úgy döntöttem, hogy ideje lenne, ha mára befejeznénk a folyamatos menetelést. Tsuyoshinak ezt úgy jeleztem, hogy fogtam magam, és megálltam. Mivel ő sem ment túl gyorsan, nem féltem attól, hogy a lánc össze fog rántani minket.
Leültem a földre, és kinyújtoztattam lábaim. Jó érzés volt a sok séta után végre pihenni is egy keveset. |
Örültem hogy Hitomi nem volt vak, és látta amit én. Utánna indultam, persze ügyelve, hogy a távolság ne legyen túl nagy, éppen elég homokot nyeltem már eddig is ezen a hosszú sivatagi kiruccanáson. Már nem is érdekelt, merre tartunk, csak érjünk ki ebből a sivatagból, persze picit azért reménykedtem, hogy nem valami fényes hely lesz, nem éltem nagyon bele magam. Továbbra sem szóltam, de kéztetést sem éreztem. Megtanultam, hogy a csendnek is hatalmas ereje van. Emlékszem, az elején még veszekedtünk, Hitomi megh mindenfélének elhordott, én meg csak vigyorogni tudtam. Azt hiszem olykor nem is a beszélgetés hiányzik, hanem hogy megint halljak valami röhejeset valaki olyantól, mint Hitomi. Reménykedek, hogy amerre indultunk, lesz pár vicces fazon....
Eközben persze hunyorogtam arra a pontra, és próbáltam megállapítani a távolságot. Délibáb nem lehet, este van. Oázis nem hiszem, ahoz túl magasnak tűnik. Szóval 90%-ig biztos voltam, hogyha nem is azonnal, de pár nap múlva kiérünk a sivatagból. |
Nem néztem Tsuyoshira, de szemem sarkából láttam, hogy merre mutat. Tekintetem odakaptam, hogy megnézzem, vajon mit láthatott meg. Elég távol volt, ezért nem láttam valami jól, de valamilyen épületszerűségnek tűnt. Újból felébredt bennem a remény, hogy hamarosan kiérünk a sivatagból, ezért rögtön meg is indultam. Persze nem olyan gyorsan, hogy megint összerántsom minket a lánc. Fejemmel előtte még bólintottam egy aprót, jelezve Tsuyoshinak, hogy látom, amire gondolt, és hogy jelezzem neki, mehetünk.
Nem tudom, hogy mire várhatott, talán arra, hogy én fogok megszólalni, de nem tettem. Már kezdtem nagyon jól megszokni a csendet, és habár eleinte még kicsit zavart, mostanra már a mindennapjaim részévé vált. Azt is tudtam, hogy gyerekes játékot űzünk azzal, hogy melyikünk szólal meg előbb, de nem érdekelt. Azt tudtam, hogy én nem fogok gyengeséget mutatni, és azt sem, hogy megbocsátottam neki, mert ez nem így volt. Habár nem tudtam, hogy miken ment keresztül a távol töltött időben, biztos meg van az oka, amiért így cselekedett. Nem akartam háborút, és a sok halottért valóban nehezteltem rá egy kicsit, de itt lassan már kezdtem megszokni, hogy nem fenékig tefjel az élet, és hogy még azok is elárulhatnak, akikben még az életemnél is jobban bíztam. |
Most is szitkozódtam, bár most nem annyit, mint szoktam. Lefoglalt, hogy minnél előbb felpattanjak a bántóan meleg és száraz homokból.
Természetesen előbb le kellett hogy Hitomi szálljon rólam. Már gondolkoztam azon, hogy lelököm, de még idejében felugrott.
Miután kétlábbra álltam, se szó, se beszéd, csak mutattam neki abba az irányba, kisssé ilyen "Kikérem magamnak ezt az esést" arckifejezéssel. Nem szóltam, arra várhat, mindig is jól tartottam a csendet, már hozzászoktam.
Reménykedtem hogy Hitomi nem olyan vaksi és ő is látja azt a valamit. Mindeközben egyre jobban megébredtem, elvégre, este volt. Bár az a sok csillag ami nemsokára meg fog jelenni, néha még az is bánt, mert itt nincsenek nagyon felhők, és a sok kicsi sokra megy elve itt érvényesül. Vártam Hitomi válaszára, de nem néztem rá, a szemem sarkából viszont láttam mit csinál.
|
A szemem sarkából láttam, hogy Tsuyoshi megkönnyebbül, amiért a Nap végre elhagyta a horizontot, de én ennek valahogy nem tudtam annyira örülni. Igaz volt, hogy én is utáltam azt a forróságot, ami nappal itt uralkodott, de az éjjeli fagy még rosszabb volt.
A délibáb olyan hirtelen tűnt el, mint fel, de az egy pillanatnyi remény, amit adott, rögtön bajt hozott. Én mentem volna tovább felé, de Tsuyoshi megállt, aminek az lett a következménye, hogy megint összerántott minket a láthatatlan lánc, ami közöttünk volt. Én szerencsémre megint Tsuyoshira estem, ezért nem süppedtem bele túlságosan a castag homokrétegbe, de Tsuyoshi már nem volt ilyen szerencsés.
Habár eleinte mindig kínosan éreztem magam, amikor ráestem Tsuyoshira, mostanra már teljesen megszokottá vált. Mindig igyekeztem a leggyorsabban felkelni róla, de ez nem mindig sikerült, és Tsuyoshi ilyenkor mindig hangoson szitkozodott, aminek a tárgya persze én voltam, a lánc és az utálatos homok.
A lehető leggyorsabban próbáltam most is felpattani róla, és bármiféle bocsánatkérés nélkül félre álltam, de épp csak annyira, hogy ne rántson össze újból a varázslat. |
Visszavehettem a pulcsim, mivel már nem volt akkora forróság. Végre!
Akaratlanul is mosoly csúszott az arcomra a naplemente láttám, már nem azért, mert szép volt, vagy valami... Az volt szép hogy az az óriási lámpa végre lekerül az égről!
Végre nem láttam több délibábot. Azért egy vihar ráfért volna erre a sivatagra, úgy érzem, már amúgy is hiányoznak azok is, nem tudom miért. Vagy csak a vízhiány beszél belőlem. A szemem könnyen a sötéthez szokik, tekintve hogy nagyrészt sötétben tartózkodtam mindig is.
A messzi távolba megláttam valamit. Megálltam, próbáltam beazonosítani. Azért macska nem vagyok, nem látok tisztán sötétben. Persze Hitomi önfejűen ment előre, ezért a vége a szokásos. Lánccsörgés. Testrész meghúzás. Végül megint rám esik. A homok még nem igen hült ki, szóval amikor a pofám a homokban landolt, elég kellemetlen volt. Még jó hogy a számat nem hagytam nyitva. Köpködhettném a homokot. |
Az ég egyre sötétebb lett, s a hőmérséklet egyre csak csökkent. Megdörzsöltem a karomat, hogy legalább egy picit felmelegítsem azt. Utáltam mind az éjszakákat, mind a nappalokat. Éjjel nem lehetett nyugodtan aludni, mert félő volt, hogy reggelre megfagy az ember - bár még mindig nem tudtam, hogy mi így, szellemként meg tudunk-e valahogy halni. Nappal pedig forróság miatt nem lehett nyugodtan pihenni. Tsuyoshi mindig nappal próbált aludni egy keveset, míg én éjjel, de egyikünknek sem volt nyugta.
Sóhajtottam megint egy nagyot, és elképzeltem egy békés, nyugodt helyet, ahol nem kellett attól félni, hogy éjjel megfagy az ember. Jelenleg még egy oázisnak is örültem volna, de olyan távolinak tűnt minden ilyen jó. Olyan érzésem volt, mintha valami rosszat követtem volna el, s ezért bűnhödnék most még egy pokolnál is rosszabb helyen.
Éjjelente még sokáig szoktunk gyalogolni és reggel korán kelni, hogy ne hűljön annyira le a testünk. Bár már nekem megfordult a fejemben, hogy inkább olyankor kellene lefeküdni aludni, amikor megy le a nap, de még nem említettem Tsuyoshinak.
Szorosan lehunytam a szemem, majd amikor újból kinyitottam, egy halvány fénypontot láttam a távolban. Már épp felkiáltottam volna örömömben, amikor hirtelen eltűnt, és nekem csalódnom kellett, amiért újból csak egy délibáb űzött velem tréfát. |
A levegő kezdett lehűlni, ennek pedig nagyon örültem, elvégre a másik világban is hozzászoktam a hideghez, kiskorom óta, hiszen sokszor nem volt fűtés a téli hidegben. Megkönnyebbültem, amint nyugat felé elnézve láttam, hogy a nap alja már elérte a horizontot. Egész nap hunyorogtam, meggönnyebbülés volt mind a bőrömnek, mind a szemeimnek a naplemente, mert azt jelezte, nemsokára besötétedik. Bár igaz, elég lassan haladt a nap, és mivel annyira vártam, méglassabban telt az idő. Viszont úgy éreztem, ez az idő sehogy se tud olyan hosszú lenni mint a mai napi kínszenvedés. Már nem is azt vártam, hogy kiérjünk a sivatagból, hanem hogy akár csak találjunk egy oázist, ahol lenne víz, nappalra pedig néhány árnyékos fa. Egy pillanatra Hitomira tévedt a tekintetem, de tényleg csak egyetlen pillantásra. Ekkor újból eszembe jutott az átok. Fogalmam sem volt, miféle átok lehet, ilyenről sohasem olvastam, ráadásul már többször átvizsgáltam magam, és semmiféle pecsét nem jelezte, hogy átok áldozata lettem. Ez pedig már magában igen-igen furcsa volt. Sóhajtottam egyet. Aztán áítottam még egy utolsót a nappalnak. Habár örültem, hogy lemegy a nap, és végre sötét lett, tudtam hogy megint jön a szokásos, szóval annyira nem is vártam. Ám még mindig jobb volt mint a nappal.
|
A nap csiga tempóval vánszorgott a horizonton. Minél jobban eltávolodott a nap, annál hűvősebb lett. Már éreztem karjaimon és lábaimon a kora este csípős hidegét, pedig még nem is ment a hőmérséklet fagypont alá. Karba tettem a kezem, és úgy kémleltem a sivatagot. Abban reménykedtem, hogy talán lassan már elérünk egy olyan pontra, ahol lehet találni mást is homokon kívül, de csalódnom kellett. Továbbra is csak a már oly jól ismert homoktakaró borított mindent. Szerettem volna végre az estét valami védett helyen eltölteni, ha már tűz mellett és Tsuyoshi nélkül nem is tehettem. De minél több idő telt el, amióta itt voltunk, annál reménytelenebbnek éreztem a helyzetet. Néha-néha még olyan érzéseim is támadt, mintha körbe-körbe mennénk, de gondolatomat nem tudtam mivel igazolni. Minden egyforma volt, nem volt semmi olyan jel, ami egy helyet megkülönböztetett volna a másiktól.
Nagyot sóhajtottam, majd Tsuyoshi felé fordultam, hogy kérdezzek tőle valamit, de inkább meggondoltam magam. Én nem fogom megtörni a csendet, ami közöttünk van. És habár a szívem mélyén reménykedtem még abban, hogy újra barátok leszünk, ha elmagyaráznám neki, mi történt akkor kiskorunkban, de ahogy telt az idő, egyre jobban elszállt minden reményem. Tsuyoshi teljesen megváltozott, már nem az a fiú volt, akit én olyan nagyon szerettem. Nem akartam magam bűntudattal terhelni, de úgy éreztem, az én hibámból vált ilyenné Tsuyoshi.
Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a gondolataimat Tsuyoshiról, majd újból a távolba meredtem. |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
