Félni vagy megijedni nem mindegy. Én soha nem féltem semmitől, mert anya engem mindig védett mindentől, de most megtapasztaltam, hogy milyen is félni…

      Szememet becsuktam, kezemet összeszorítottam és vártam, hogy mi lesz, mert mozdulni nem bírtam, vártam mikor halok meg. Hallottam, ahogy a kocsi fékezett, ahogyan nyikorogtak a gumik. Ez olyan lassan  történt, de valójában csak pár másodperc volt. Azt mondják, a halálod pillanatában az egész életed újra látod. Velem ez nem történt meg, de féltem. Féltem, mert nem akartam meghalni. Már hallottam, hogy itt van az autó, már érzem, hogy mindjárt elüt… Hirtelen minden nagyon távolinak tűnik minden. Mintha a levegőben lennék, nem tudom, hogyan kerülhetnék oda, biztos már képzelgek. Az élettelen testem ott fekszik az úton, mindenki körül állt, Hachi sír, ott vannak a rendőrök és tűzoltók is. Aztán már láttam a fényt is… Igen, biztos meghaltam.

      Valaki a nevemen szólítgatott, a hangját nem ismertem. Lassan kinyitottam a szemem. Az első dolog, vagyis inkább személy, akit megláttam, egy magas, kék hajú helyes fiú volt.
- Jól vagy? – kérdezte. Hangja nem igazán tükrözte azt, hogy aggódik. Valami olyasmit nyögtem, hogy igen, de nem biztos, hogy értette.  Felültem, legalábbis megpróbáltam felülni, ez a fiú felsegített. Egyedül biztos nem ment volna. A lábaim még remegtek a félelemtől.
- Tsukiyomi Ikuto vagyok, az Easter tagja. – mondta hirtelen. Ez a hír kicsit sokként ért. Az Easter tagja? Akkor ők most kifigyelik minden mozdulatomat? Kicsit kiakadtam ezen, szerintem ez az arcomon is látszott, mert Tsukiyomi Ikuto-kun elég érdekes arcot vágott., olyan „ezzel meg mi van” arckifejezése volt. Feltápászkodtam.
- Majd délután még elmegyek az Easterhez. – mondtam neki. Sietnem kell vissza Hachihoz még mielőtt tényleg aggódni kezdene. Hátrafordultam és intettem egyet, majd elfutottam. Nem voltunk messze, ezért nem kellett messzire mennem.
- Hachi! – kiáltottam oda, szegény azt se tudta, hogy mi van most, mi történt. A kiáltásomra felém fordult és széles vigyor ült ki az arcára. Rögtön felém vette az irányt.
- Nacchi, ugye jól vagy? – bólintottam. – Úgy megijesztettél, de hova tűntél el olyan hirtelen? Mi történt? – Hachi persze hozta a formáját, rögtön regélésbe is kezdtem volna, (bár nem történt semmi) ha nem csörrent volna meg a telefon a zsebemben. Yaya hívott, nem tudtam mit akarhatott. Felvettem a telefont és rögtön jó messze is tartottam a fülemtől, különben megsüketülök.
- Nacchi~ Ma engedtek ki a kórházból, ugye?
- Igen, miért?
- El tudsz jönni most a Royal Gardenbe? Elvégre te is védelmező vagy.
- Persze! Indulok is. – mondtam és leraktam a telefont. Elindultam a Royal Garden felé, Hachi persze hallott mindent, mert Yaya kiabált. Útközben mindent elmeséltem Hachinak. Gyorsan célba is értünk. Már mindenki ott volt, csak rám vártak. Amikor megjöttem rögtön mindenki odajött hozzám. Azt kérdezgették, hogy jól vagyok-e már. Nem győztem elég sokszor elismételni, hogy jól vagyok. Mindenki olyan kedves volt velem. Bűntudatott ébresztettek bennem, de már nincs visszaút. Gyorsan leültettek az asztalhoz, ahol 5 szék mellett egy hatodik is nyomorgott. Kaptam teát és sütit is. A beszélgetésben én nem igazán voltam benne, néha bólogattam, és velük együtt nevettem, de a gondolataim teljesen máshol jártak, de aztán egy érdekes dolog került szóba.
- Szombaton akkor kihez és mikor találkozzunk? – vetette fel az új témát Yaya. Mindenki elkezdett gondolkodni, egyedül én nem tudtam, hogy miről van szó.
- Ano… miről is van szó? – kínosan elmosolyodtam és szerintem el is pirultam.
- Tudod Rimának lesz szülinapja szombaton.
- Hm… de akkor nem Rimához kéne menni? – kérdezte hirtelen Amu.
- A szüleim nem lesznek otthon, ezért hozzánk nem mehetünk. – mondta Rima. Megint mindenki elgondolkodott csak én nem. Engem ez az egész nem foglalkoztatott. Nagyon nehezen eldöntötték, hogy Amuékhoz megyünk. Ránéztem az órámra és láttam, hogy már késő van, de nekem még az Easterhez is el kell mennem. Fölálltam, elmondtam, hogy el kell mennem és elköszöntünk egymástól. Rögtön el is kezdtem futni az Easter felé. Útközben nem beszéltem Hachival, arra koncentráltam, hogy minél előbb odaérjek.  Nem csak azért mert késő volt már és anyu már várt otthon, másrészt vihar kezdődött és nem akartam elázni. Végül sikerült a vihar előtt odaérni. Biztonsági őrök voltak az ajtó előtt. Nem úgy néztek ki, mintha csak úgy beengednének bárkit is.  
- Takada Natsumi – lihegtem nekik, mert kifáradtam a futásban. Az őrök rögtön ajtót nyitottak nekem. Gyorsan bementem. Az ajtó mögött a „megmentőm” várt rám. Kínos csenben haladtunk.
- Izé… hogy szólíthatlak? Tsukiyomi-kun, Tsukiyomi Ikuto-kun, Ikuto-kun vagy csak simán Ikuto? – tört ki hirtelen belőlem.
- Az Ikuto is megteszi, nem kell kontrázni. – mondta és csendben haladtunk tovább. Hirtelen megállt egy ajtó előtt. Kinyitotta és egy „Takada Natsumi”-val be is engedett.
- Jó napot! – köszöntem félénken.
- Mi volt a védelmezős megbeszélésen? Mit terveznek? – mondta az igazgató. Kicsit furcsa volt a kérdése, tényleg figyelnek. DE most akkor tényleg áruljam el őket?
- Szombaton Amuékhoz megyünk megünnepelni Rima szülinapját.
- Nagyszerű! Pont akkorra tervezünk egy Embrió elfogást és ti is kelletek hozzá. Mindenképp meg kell akadályoznod, hogy meg hiúsítsák a terveinket. Ha nem sikerül nem kapod meg a gyógyszert.