|
Témaindító hozzászólás
|
2013.12.11. 18:56 - |
A Farkas-szikla Eastcoast déli részén található, közvetlenül a Farkasok erdejében és a Holtak területe mellett.
Maga a szikla egy több méter magas kő, amiben első ránézésre semmi különleges nincs. A szikla valóban nem különleges, azt leszámítva, hogy az évek során semmilyen kárt nem tett benne a szél. A hely, ahol áll, az a különleges. Minden évben egyszer két bolygó találkozik egymással és ezt a Farkas-szikláról lehet látni a legjobban. Régen, amikor még a farkasok nem ekkora számban éltek itt, sok látogató jött ide az évnek azon a bizonyos napján, hogy megcsodálják a bolygók találkozását. Ma már azonban szinte senki sem merészkedik ide, részben a farkasok miatt, részben a saját félelmük miatt. Mindenki ha lehet inkább távol tartja magát a Farkas-szikla szomszédaitól. Mára már azonban magától a Farkas-sziklát körülvevő erdőtől is félnek. Nappal az egész erdő teljesen elhagyatott, még a szél is csak ritkán fúj. Kevés köd szokta borítani az egész helyet, ami még jobban tetézi a félelmeket. Amikor pedig leszáll az éj, előbújnak a farkasok is, és az egész éjszaka megtellik az vonyításukkal.
Az elfek az egyetlenek, akik szokták vállalni a kockázatot, hogy ide jöjjenek, ugyanis néhány nagyon ritka gyógynövény nő erre, ami szükséges nekik. De még ők se nagyon szoktak kíséret nélkül jönni, pláne nem éjszaka. Ha tehetik, akkor csak bejönnek, megkeresik, ami kell neki, aztán már mennek is el. Amikor jönnek, általában sokat szednek a gyógynövényekből, hogy ne kelljen gyakran idejönniük.
A háború ideje alatt az ellenség ide is beözönlött, de nem túl sok érdekességet találtak itt, ezért pár farkasfalka legyilkolása után tovább is álltak. |
[21-2] [1-1]
 Nem tetszett, nagyon nem tetszett az idegen vigyora válaszom hallatán, de már nem fordíthattam vissza az időt. Tudtam, hogy ebből baj lesz, nagy baj, de próbáltam nem törődni a következményekkel. Azzal ráérek még később is foglalkozni - ezzel a mondattal próbáltam megnyugtatni lelkiismeretemet, de nem igazán sikerült.
Amikor az idegen megragadt, majd hirtelen a levegőbe emelkedtünk, egy pillanatra megijedtem. Habár jó érzés volt egyre messzebbről látni a farkasokat, tudtam, hogy most életem teljesen az idegentől függ. Ha most, hogy a magasban vagyunk, elenged, akkor nekem bizony végem. Ez pedig nem tetszett, de nem tehettem ellene semmit. Bele kellett törődnöm. Az alkut illetően pedig kétségek emésztettek, de csak annyit tehettem, hogy addig húzom az időt, amíg el nem tudok szökni előle. Habár én mindig megszoktam tartani az ígéreteimet, ezt nem igazán állt szándékomban - persze ez attól függ, hogy mit akar tőlem az idegen.
Amikor az idegen megszólalt, akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom. Féltem, hogy valami hasonlóra fog kérni, de most kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy inkább a farkas általi halált kellett volna választanom.
Habár egyáltalán nem voltam magabiztos vagy nyugodt, azt erőltettem magamra. Nem akartam megadni az idegennek azt az örömöt, hogy lát félni, nyugtalannak lenni.
- Majd meglátjuk - feleltem magabiztosan, félelem nélkül.
(folyt. köv.: Hold-síkság) |
 Elvigyorodott, ahogy meghallotta a választ. A terve fantasztikusan sikerült. A farkasok tűhegyes fogai egyre közelebb értek, egyes állatok már ugrásra készen feszítették be a lábaikat, azonban ő, mivel megkapta, amit akart, szintén felszálláshoz készülődött. Az egész nem volt több egy-két másodpercnél, mialatt megragadta a lányt és láthatóvá idézte szárnyait, majd el is hagyta a talajt. A legtöbb farkas dühödten morgott utánuk, de a tapasztaltabbak már visszavonulót is fújtak. Tudták, hogy a prédájuk, vagy a betolakodó -akárhogy is tekintettek rájuk- elmenekült, ők pedig aznap nem téphettek szét senkit. Nem sokat elmélkedett a farkasokon, hamarosan kedvtelve indult el egy irányba, nem is gondolkodva azon, hogy merre megy,
-Nagyon úgy tűnik, hogy a te lelkeden szárad Eastcoast pusztulása- jegyezte meg egy széles vigyorral. -Én a helyedben biztos nagyon rosszul kezdeném érezni magam- tette hozzá derűsen. |
A farkasok hangja hallatán is kirázott a hideg. Egyáltalán nem volt kedvem közelről is találkozni velük, így én is minél előbb indulni akartam. Az idegen válasza hallatán csak bólintottam, nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy milyen következményekkel járhat ez a tartozásom, de ezzel egyelőre nem foglalkoztam.
A farkasok egyre közelebb merészkedtek hozzánk, így volt alkalmam többet is közelről szemügyre venni. Egyáltalán nem voltak barátságosak, habár nem úgy tűnt, mint akik rögtön meg akarnának támadni. Tudtam, hogy most akarják a tudtunkra hozni, hogy ideje lenne elhagyni ezt a helyet, így egy másodperc habozás nélkül az idegen felé fordultam.
- Menjünk - mondtam neki halkan, de fél szememet attól még a farkasokon tartottam, nehogy most támadjanak.
Tudtam, hogy eléggé gyáván viselkedtem, és általában nem is szoktam ilyen lenni, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy itt hagyjam a fogam. Ha még csak egy pár farkas jött volna, azokkal még lehet megküzdöttem volna, de ezek falkástúl jártak, így inkább nem kezdtem ki velük. |
A lány hangját hallva még szélesebben vigyorodott el. -Nos, azt majd eldöntöm- közölte elgondolkodást színlelve. -Egyelőre fogjuk fel úgy, hogy tartozol nekem- foglalta össze a dolgot röviden. Fogalma sem volt arról, hogy vajon mit kér a lánytól, ha beleegyezik, de biztos volt abban, hogy lévén az első jók oldalán álló "páciense", fantáziadús feladatot talál ki neki. Idő közben láthatóvá váltak az első farkasok, akik vicsorogva méregették áldozataikat. Voltak egészen hatalmas példányok, egyesek pofáját vagy testét hegek borították. Egy olyat is látott, amelynek oldalába beletört egy nyíl. Kíváncsi lett volna, hogy élt túl eddig. Folyamatos morgást lehetett hallani, ami bárkit könnyen megijeszthetett volna, amennyiben az ember nem tudja, mivel néz szembe. Szerencsére ő nem félt az ilyen dögöktől. Mindezek ellenére egyelőre nem támadtak, csak méregették őket, bár sejtette, hogy ez nem sokáig lesz még így, tehát szívesen indult volna, még mielőtt esetleg valami váratlan történik. |
Valamilyen oknál fogva megkönnyebbültem, hogy a nyílvesszőm nem találta el az idegent. A sérülése persze rögtön begyógyult, amin annyira nem lepődtem meg. Megfordult a fejemben, hogy ha túl súlyos lett volna a seb, amit véletlenül okoztam, akkor begyógyítom neki. Igaz, hogy ellenség volt, de mégse ártott nekem eddig, pedig biztos sokkal erősebb volt nálam. Habár fenyegetésben tartottam a kialakított helyzettel, de szerintem ettől függetlenül simán legyőzött volna, főleg, hogy közelharcban nem voltam jó.
A következő pillanatban még több farkasvonyításra lettem figyelmes, amitől a hideg kezdett futkosni a hátamon. Egyáltalán nem szerettem volna farkasvacsora lenni, így amikor meghallottam az idegen mondatát, magamban fellélegeztem. Habár nagyon kockázatos és vakmerő volt belemenni ebbe az alkuba, én mégis rögtön kaptam az alkalmon.
- Mi lenne az? - kérdeztem. Próbáltam magabiztosságot és nyugalmat magamra erőltetni, de hangom még így is megremegett picit a félelemtől. Nyeltem egy nagyot, és megpróbáltam minden bátorságomat összeszedni. |
Igazán fel volt készülve az elkövetkező párbeszédre, ami azonban sosem következett be, köszönhetően a farkasnak, ami úgy döntött, hogy ezt az időpontot választja a lány megijesztésének. Persze ez számára sem volt éppen jó hír. Éppen el tudott ugrani a nyíl elől, ami így a szíve helyett csak a vállába fúródott. Szitkozódva rántotta ki a belőle meredező faragott botot, majd arrébb hajította. Persze, már szinte be is gyógyult a seb, ugyanakkor igencsak zavarta, ami történt. Mikor farkasvonyításra lett figyelmes, amelyet több másik is követett különböző irányokból, elvigyorodott. Még mindig volt esélye megkötni azt az üzletet. Talán több is, mint ezelőtt. A vadakat egyelőre nem látta, így könnyeden tett pár lépést oldalra.
-Tudod, kisegíthetlek, amennyiben lehet hozzád egy kérésem- fogalmazta meg szépen a dolgokat, elég hangosan beszélve ahhoz, hogy a lány mindenféleképpen meghallja. -De ha nagyon szeretnéd, persze itt is hagyhatlak- tette hozzá a biztonság kedvéért készségesen. |
Kezdtem érezni, hogy az idegen felülkeredik rajtam, és kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Ezen annyira nem lepődtem meg, mert soha nem voltam jó a fenyegetésben, és az ehhez hasonló erőszakos dolgokban. Ebben mindig a bátyám volt a jó, és mivel ő volt a klán vezető családjának az örökese, most is ő foglalkozik inkább ilyenekkel. Nekem soha nem volt rá szükségem, meg amúgy is túl kedves voltam én ehhez. Most is csalódott lettem, amiért ennyire túl sokat reméltem ettől az idegentől. De hát végülis, ő is a rossz oldalon állt, mi mást is várhattam volna tőle? Egyedül csak én lehettem ilyen naív, hogy a történtek ellenére még mindig bíztam az emberekben, hogy mindig tévhitekbe ringattam magam. Ezért mondta sok mindenki, hogy én mindig egy álomvilágban élek, ahol minden jó, de ez a valóságban nincs így, és fel kellene ébrednem. De erre én még mindig képtelen voltam, a legvégsőkig hittem mindenkiben.
Csalódottságom kezdett egyre jobban felülkerekedni rajtam, kicsit lankadt a figyelmem, így amikor a hátam mögül farkasmorgásra lettem figyelmes, annyira megijedtem, hogy véletlenül elengedtem a nyilamat, ami sebesen száguldott az idegen felé. |
Szemöldökfelvonva pillantott a lányra. Két alku egy nap? Túl szép, hogy igaz legyen. Persze sejtette, hogy ennek hátulütője is lesz. Azért hamar nyájas mosolyt öltött és úgy pillantott az ellenségre. -Mégis miért kéne nekem alkut kötnöm veled?- érdeklődött rosszul titkolva, mennyire szórakoztatta a helyzet. Igencsak úgy tűnt, hogy a lány legalább részben függ tőle, ezt pedig felettébb mókásnak tartotta. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az alku az általa nagyon keresett növényre vonatkozik majd, azonban biztos volt benne, hogy tudja úgy csavarni a dolgokat; neki is szórakoztató legyen.
Szándékosan nem felelt rögtön, tudta, hogy ha szorul a hurok, bárki könnyebben beadja a derekát, neki pedig a lassan lemenő nap tökéletesen kapóra jött ahhoz, hogy úgy rángassa a szálakat, ahogy csak szeretné. Már nem is tartott a felé szegeződő nyíltól, valószínűtlennek tartotta, hogy a lány ezután lelőné. |
Felhúztam a szemöldököm az idegen kérdése hallatán. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól megsejti. Nem tudtam, hogy vagy túl jók az érzékei, vagy én voltam túl átlásztó, viszont azt tudtam, hogy innét egyikünk nem fog jól kijönni, és csak remélni tudtam, hogy nem én leszek az. Habár nem szerettem bántani senkit, a háború keményen megedzett.
A Nap már lemenőben volt, és ezt látva nyugtalan lettem. Még nem találtam meg a növényt, amiért jöttem, és ha besötétedik, nem biztos, hogy élve kijutok innen. A farkasok soha nem szerették, ha betolakodó jár itt. Nappal még elnézték, de éjjel már nem tűrték. Akkora már ez az ő birodalmukká vált. Emiatt való félelmemben merész lépésre szántam el magam.
- Mi lenne, ha alkut kötnék? - kérdeztem íjamat még mindig rászegezve. Hirtelen témaváltásomon biztos meg fog lepődni, de nem érdekelt. Túlságosan féltem itt egyedül lenni, ezért még az is jobb ötletnek tűnt, ha vele vagyok. Habár semmi garancia nem volt arra, hogy segítsen nekem, elvégre ő simán eltűnhetett volna innen bármikor, de reménykedtem abban, hogy fontos az, amiért idejött. Különben nekem végem, vagy általa, vagy a farkasok által. |
Valami bűzlött, ebben teljesen biztos volt. Vagy rájött, hogy nem képes megsemmisíteni a növényeket, vagy mégsincs szüksége ezekre. Esetlen csak ürügyet akar. Akárhogy is, ő jól nem jöhet ki ebből. Összeszorította a fogait és valami kibúvó után nézett. Talán megpróbálhatná elég ideig fenntartani a látszatot, azonban ekkor még mindig nem lenne megoldva az, hogy hogy kerüli el az esetleges nyilat. Második terve szintén képessége használatával mehetett volna végbe. Elhiteti a lánnyal, hogy megtámadta, miközben ő maga elmenekül. Repülhet és akkor nem csap túl nagy zajt. Amúgy is ideje volna visszatérni a városba. Csakhogy ez még mindig a jövő zenéje. Ha megoldhatja a problémát anélkül is, hogy menekülnie kéne, akkor inkább arrafelé hajlana.
-Vajon miért érzem azt, hogy most bele akarsz húzni valamibe?- érdeklődött egy ellenséges mosollyal. Gyűlölte húzni az időt, de most szükségesnek tartotta. Nem szabadott elhamarkodottan lépnie, az könnyen a vesztét okozhatta -ezt már nagyon jól megtanulta. Eszébe ötlött valami. A Nap már igen alacsonyan járt, nem sok kellett ahhoz, hogy besötétedjen, bár pontosan nem tudta volna megtippelni, mennyi idejük van addig. Az arcára nem hagyott kiülni semmiféle érzelmet, csupán arcára fagyasztotta a mosolyt és úgy várta a választ. |
Kezdtem egyre nagyobb bajba kerülni ezzel a próbával. Szívesen fejbe ütöttem volna magam, amiért ilyen hülyeséggel álltam elő, de ezt nem tehettem meg, ezért csak gondolatban szidtam magam. A legrosszabb az volt, hogy még magam sem tudtam, mit értettem ez a próba alatt, akkor az idegen honnét tudhatta volna! Most biztos hülyének nézett, amiért olyan fenyegetéssel dobálóztam, amit még én magam sem értettem igazán. Végül újra lepillantottam gyorsan az idegen lábai köré, majd gyorsan szemeimet újra rászegeztem, nehogy bármivel is próbálkozni tudjon. Közben sikerült felmérnem, hogy az a növény, amiről azt hittem, nekem kell, mégsem az volt. Kinézetre pont ugyanúgy nézett ki, mint ami az Élet fájának gyógyszeréhez kell, de igazából a levelei széle más milyen volt. Csak egy kis különbség volt, de a két növény teljesen különböző volt. Míg amit én kerestem, az gyógyító hatású volt, addig ez mérgező, nem mellesleg mindenhol megélt.
Áldottam a szerencsém, amiért sikerült félrenéznem. Habár más körülmények között jól megszidtam volna magam emiatt, most kivételesen örültem neki. Ezután arcvonásaim ellazultak, s én is sokkal nyugodtabb lettem. Már nem kellett attól félnem, hogy valami nagy hibát vétek, amiből komolyabb baj sülne ki.
- Kipróbáljuk - kezdtem bele -, hogy mi történne, ha megsemmisítenénk azokat a növényeket?
Igazából, magam sem tudtam, hogy miért maradtam itt még azok után is, hogy rájöttem, nekem nem az a növény kell, de nem akartam veszíteni ez az alak ellen. |
Igyekezett bármit kiolvasni a lány vonásaiból, bár egy ideig képtelenség volt. Csak kicsit később pillantott meg némi érzelmet, amit akaratlanul is győzelemként könyvelt el és az ingerültség helyét rögtön az elégedettség foglalta el. Tehát mégsem olyan megrengethetetlen a lány, mint amilyennek először tűnt. Ebben az esetben talán képes komolyabb sérülés nélkül megúszni a dolgot. Enyhe érdeklődéssel pillantott fel, amikor meghallotta a kérdést, ezután pedig szinte rögtön alázatos mosoly kúszott az arcára.
-Mégis miféle próbát?- kérdezte egy megvető horkantás kíséretében. Az addig kezében tartott lapot becsúsztatta egy annak feltartott tokba, nehogy valami meglepetésként érje. Ezután kezeit széttárva jelezte, hogy igen kíváncsi a válaszra. Közben persze végiggondolta, miféle próbáról beszélhet a lány és bár igen jól titkolta, ez kissé összezavarta. Persze, ha az idegen támad, akkor védekezni, vagy jobb esetben szintén támadni fog, azonban valamiért kételkedett abban, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Akkor nem jelentette volna be. Persze sosem értette a jók gondolkodását, de ezt valamiért mégis túlzásnak találta volna. |
Próbáltam továbbra is kifejezéstelen arccal az idegen férfire nézni, de egyre nehezebb volt. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy az édektelenséget csak tettei-e, vagy valóban nem érdekli a világa sorsa, de ez akaratlanul is feldühitett. Én nagyon szerettem Eastcoast-ot, hogy elképzelni nem tudtam, hogy valaki hogy lehet ennyire érdektelen ezzel szemben.
Közben lázasan törtem a fejem egy megoldáson, mert valahogy sejtettem, hogy nem érek semmit azzal az érvemmel, amivel előtte is próbálkoztam. Azt is tudtam, hogy ha túl sokáig hallgatok, azzal előnyre tesz szert az idegen. Kénytelen voltam hát gyorsan cselekedni.
- Valóban? - kérdeztem vissza. - Tegyünk egy próbát?
Ötletem sem volt, hogy hogyan akartam ezt a próbát megcsinálni, de kíváncsi voltam az idegen reakciójára. Addig pedig lázasan törtem a fejem, hogy hogyan tudnám megszerezni azokat a növényeket. Talán alkuval?
Ebben csak az volt a baj, hogy nem tudtam, mennyire bízhatok meg ebben az idegenben. Látszólag ő is keresett valamit, így az lenne a legjobb, ha mnidketten csinálnánk a dolgunkat, és úgy tennénk, mintha nem is láttuk volna egymást. Én megtenném, nem vagyok olyan aljas, hogy közben hátba támadjam őt, de belőle kinéztem volna, elvégre a rosszak oldalán állt. |
Ingerülten állapította meg, hogy a mozdulat nem maradt olyan láthatatlan, mint amilyennek tervezte. Magában szitkozódott egy sort, de aztán inkább felmérte az esélyeit. Gyűlölt alulmaradni, ugyanakkor az is igaz, hogy ha ő vette volna észre először a lányt, nem így történt volna. Bár ezen utólag felesleges volt gondolkodni. Sosem a szemtől szembeni küzdelem volt az erőssége. Nem tudta eldönteni, hogy ellensége valóban megtenné-e, amit mond, de el tudta képzelni, hogy valójában csak egy okra vár. Dühösen kifújta a levegőt, majd lecsúsztatta a kezeit a tokról. -Miből gondolod, hogy érdekel?- kérdezte szinte köpve a szavakat. Tökéletesen tudta alakítani a motiválatlan, életkedvét vesztett fiatalt. Persze valóban nem vágyott célja volt, hogy amit az idegen mondott, bekövetkezzen, de meg akarta ingatni a lány magabiztosságát. Nem fogja csak úgy hagyni elüldözni magát, az betenne az önbecsülésének. Ebben az esetben még az sem töltötte el megelégedéssel, hogy visszaemlékezett a szerencsétlen városi férfire. |
Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Nem lett volna túl jó, ha ez az idegen elpusztítja azokat a növényeket, ugyanis csak itt teremtek, és az Élet fájának gyógyszeréhez kellett. Nem volt ínyemre a fenyegetőzés, és be kell vallanom, jó sem voltam benne, de kénytelen voltam most ahhoz folyamodni, hogy megszerezhessem azokat a növényeket, és az életemet is megmentsem.
Habár nagyon gyorsan cselekedett az illető, azért én észrevettem, ahogy kezeivel fegyver után nyúlt. Tudtam, hogy nem szabad megbíznom benne.
- Én a helyedben nem tenném - szólaltam meg utalva arra, hogy fegyverek után nyúlt. A lehető legfenyegetőbb hangomat vettem elő, de szerintem nem voltam túl félelmetes. - Csak egy apró mozdulat, és a nyilam rögtön átszúrja a szívedet - céloztam meg az említett testrészt. Soha nem tévesztettem célt, nem hiába gyakoroltam olyan sokat az íj használatát.
- És jobban tennéd, ha félre mennél onnan. Azok a növények nagyon fontosak, és szerintem te sem szeretnéd, ha egész Eastcoast elpusztulna - feleltem. Nem tudtam, mennyire van tisztában ez az idegen az Élet fájának állapotával, de nem is érdekelt igazán. Minél tovább tudom így húzni az időt, annál jobb. Talán még ki is tudok találni valami megoldást közben. |
Kedvtelve figyelte a lány reakcióját, majd elégedetten nyugtázta, hogy igaza volt. A jelzést követően habozott egy kicsit, de aztán lenézett, hogy megértse, mire is céloz az ismeretlen. Valami virágok között állt. Feltételezte, hogy a lány is ezért jött ide. -Ó? Hát akkor elég sokáig fogunk itt álldogálni- jegyezte meg egy széles vigyort öltve az arcára. -Mert én sem szándékozok arrébb menni- közölte, miközben a laptól szabad kezeit csípőre vágta. Rögtön megérezte a tűket a tokjukban és felmérte, hány másodpercbe telne a kihúzásuk. Valószínűleg egybe sem, viszont ha a lány közben meglövi, nem lesz képes pontosan célozni. Visszafojtott egy megfáradt sóhajt. Kellett neki elfogadnia ezt a munkát. -Akkor fogjuk fel a dolgokat másképpen. Vagy megteszed, amit kértem, vagy azt is elfelejtheted, hogy valaha ilyen gazok nőttek errefelé- másította meg kissé ajánatát, majd a választ várta. -Igazán nagy kár lenne- toldotta hozzá. Persze a lány nem fogja tudni, ha csak a növények elpsztításának látszatát kelti. |
Felhorkantottam az idegent hallgatva. Igaz, hogy a béke híve voltam, és utáltam a harcokat, de attól függetlenül nem bíztam meg benne. A rosszakhoz tartozott, azt pedig már tapasztaltam a saját bőrömön, hogy ők nem éppen a tisztességességükről voltak híresek. Habár most ezt mondja nekem, semmi nem garantálja azt, hogy amint hátat fordítok neki, nem fog egy kést döfni a hátamba. A háború erre tanított, és habár szívesen hittem volna neki, most nem tehettem meg. Félre kellett tennem a személyes érzéseimet.
Íjamat még mindig rászegeztem, miközben körbepillantottam az idegen körül. Tudtam, hogy ahhoz nem volt jogom, hogy elküdjem őt innét, elvégre ez nem csak a mi területünk volt, de sajnálatos módon az idegen pont ott állt, ahol az a növény élt, amit én kerestem.
- Sajnálom - szólalt meg -, de ezt nem tehetem - bökött egy kicsit a fejével az idegen lába elé. Közben jobban megszorította az íját, szemeit összeszűkítette, és felkészült bármilyen gyors cselekedetre az idegentől. |
Sok ötlete volt és éppen azokat vette számba, amikor valami újkeletű, kellemetlen érzés társult hozzá. Először eltöprengett rajta, mi lehet, azután nézett csak szét. Először senkit nem látott, azonban mikor megerőltette kicsit magát, végül ki tudott venni egy alakot a nem-is-olyan távolban. Nem sok késéssel jutott el a tudatáig az is, hogy a lány pontosan rá szegezi a fegyverét, ez pedig nem tette éppen boldoggá. Ilyen helyzetben majdhogynem képtelen lenne használni a képességét, tehát pár fokkal óvatosabb lesz. Egy ilyen lövés okozta seb nem volt épp zavaró, csak nem kedvelte a különböző testrészeiből kiálló nyíl látványát -akkor sem, ha csak addig volt ott, amíg el nem távolította. -Mi volna, ha elfordulnál és folytatnád azt, amit éppen csináltál itt, azt is elfelejtve, hogy láttál errefelé valakit, én pedig nem öllek meg?- érdeklődött egy barátságos mosollyal az arcán. Majdhogynem biztos volt a válaszban; nem találkozott még olyan jó lelkű teremtménnyel, aki ilyenkor belenyugodva a dologba hátatfordított volna és azt tette volna, amit javasolt. Gyűlölte ezt a fajta "bátorságot" -ő maga inkább vakmerőségnek nevezte. A kettő között hatalmas különbség volt, azonban úgy tűnt, ezt egyesek nem tudják. |
Habár már délután öt óra volt, és a napnak fényesen kellett volna még sütnie, a Farkas-sziklát körülvevő erdő még mindig nem engedett be semmilyen fényt. A szél sem fújt, ami még jobban félelmetessé tette ezt a helyet.
Most is kirázott a hideg, ahogy a keresett gyógynövényt kutattam a sok gaz és fű között. Habár nem most jártam itt először, valójában ha innen kellett az elfeknek valami, akkor mindig én jöttem ide, de még ennyi idő elteltével is tartottam valamilyen szinten ettől a helytől, főleg egyedül. Minden más elf nagy ívben elkerüli ezt a helyet, így mindig rám maradt a feladat, hogy begyűjtsem azokat a ritka gyógynövényeket, amik csak itt élnek meg. Én persze még ezt a feladatot is örömmel szoktam elvállalni, mert így legalább azt érzem, hogy a klánomnak szüksége van rám.
Megráztam a fejem, hogy elhessegesem azokat a gondolatokat, amelyekben a klánom tagjaiban kerestem a hibát, amiért kirekesztettek. Teljesen megértettem az ő álláspontjukat is, de mit tehettem, ha csak ennyire telik tőlem? Ettől függetlenül ugyanúgy egyenértékű tagja vagyok a klánnak...
Már majdnem megint elszomorodtam kilátástalan helyzetem miatt, amikor hirtelen egy alakot láttam meg a Farkas-sziklánál körözni. Kezében egy papírt tartott - nyilván keresett valamit-, és úgy látszott, mintha nagyon bele lenne merülve munkájába, habár én láttam, hogy egyáltalán nem figyeli a növényeket maga körül.
Kicsit közelebb merészkedtem hozzá, mert távolról nem láttam jól az idegent, de amikor végre jó rálátásom nyilt, a levegő is tüdömben rekedt. Már távolról érezni lehetett a sötét aurát, ami belőle áradt, de közelebbről még erősebb volt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a rosszak oldalán állt, de hogy melyik fajba tartozott, abban nem voltam biztos. Nem tudtam, hogy mihez kezdene, ha meglátna, ezért jobbnak láttam, ha a meglepetés erejével én kezdeményezek.
Felhúztam íjamat, majd azt rászegezve közelítettem az alak felé. Igyekeztem a lehető leghalkabban megközelíteni, hogy majd megszólíthassam. |
Fényes nappal indult virágot szedni. Sosem hitte volna, hogy ilyesmi bekövetkezik valaha. Persze fényes nappal alatt a délután öt órát, virágszedés alatt bedig a gyógynövények beszerzését értette. Persze nem magának. Aznap délelőtt találkozott egy férfivel a városban, aki valamilyen úton-módon megsejtette, ki ő és könyörögni kezdett neki, hogy segítsen rajta. Egy ideig játszott a szerencsétlennel, élvezte, ahogy az emberek zavart pillantásokkal illetik őket, de végül "nagy készségesen" beleegyezett. Kiderült, hogy a férfi lánya valamilyen különleges betegségben szenved, amire csak errefelé, a Farkas-szikla közelében nő gyógynövény. Húzta még egy ideig a görnyedt tartású idegen agyát, megkérdezett ezt-azt; például, hogy hogyan szándékozik majd elkészíteni a gyógyszert -a válasz sietősen jött, miszerint majd megoldja, csak hozza el a növényt. Mikor azt kérdezte, miért nem kér meg mást, a férfi úgy nézett ki, mintha fizikai fájdalmai lennének. Habár ezt kezdetben szórakoztatónak találta, egy idő után megunta, így egy szívességért cserébe megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Nyilván nem a szíve esett meg az apa-lánya pároson -erre a gondolatra megborzongott-, csupán tisztán látta, hogy a szerencsétlen kétségbeesésében azt is elfelejti majd megkérdezni, mégis miféle szívességről beszélt. A férfi a kezébe nyomott egy leírást, meg elmondta neki, hol találja, ezután pedig otthagyta. Így került egyedül a Farkas-szikla közelébe, ahol egy gyűrött lapra vázolt növény után kutatott. Úgy van. Megtesz majd minden tőle telhetőt, aztán naplementekor visszatér a városba és közli, hogy nem találta meg a virágot, ezután pedig közli majd a kívánságát. A férfi még csak nem is visszakozhat. Ha mégis megteszi, megöli. |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
